23
jún
2019
12

Hé Paraszt…avagy nem ez az út megyen Budára!

/
/

Nincs mit tagadni…lusta voltam írni mostanában! Mentegetőzhetnék, hogy a gyerek, meg a házimunka, meg a suli…de ezek tényleg csak kifogások lennének! Bár sokszor ha időm is akadt, nem igazán volt ötletem, hogy miről…na jó most is füllentettem: annyi mindenről tudnék írni…csak MÉG nem léptem át ezeket a határokat…több okból is. DE ami késik, nem múlik ugyebár?!

 

A másik oldala az éremnek, hogy az életemet a gyerek tölti ki, és semmi kedvem beállni a sorba és a 3456. “f’sza anyuka” vagyok című blogot irogatni…mert nem vagyok tökéletes anyuka…sőt!!!

 

Bár a múltkor anyukám megjegyezte, hogy sokkal jobb anyuka vagyok, mint amilyen ő volt…ez annyira jól esett, hogy ilyennek lát, pedig a múltkor is majdnem kiugrodtam már a harmadikról mérgemben…:))

 

És akkor döntöttem el, hogy megírom a korántsem tökéletes életemet…zárójel…ez nem panaszkodás lesz…csak a valóság…, hogy is szokták mondani…jah…ez nem Kirakat lesz! :))

 

…és tisztázzunk még valamit…ez az ÉN blogom!!! Ide azt és úgy írok, ahogy én akarok! Ha ez bárkinek sérti a lelki nyugalmát, azoknak ajánlom, hogy görgessenek másik oldalra! Köszöntem!

 

Kinyílt a csipám…ez tény és való…meg a bicska is már néhányszor a zsebemben, amióta anyuka vagyok…különösen érzékeny lettem…Főleg ha a gyerekemről van szó…( talán ennek a hullámzó érzelmi kavalkádnak) IS köszönhetően döntöttem el, hogy nagyon kevés az esélye annak, hogy lesz tesója a fiamnak…és nem kell ám hümmögni, hogy “majd meglátod Te…pár év múlva”…semmi kedvem meglátni és itt pontot is teszek! …

 

Szóval…tök jól indult a nap…elmentünk strandolni a családdal, sütött a nap, jókat ettünk, beszélgettünk, fürödtünk, már hiányzott ez a feltöltődés…nos annyira feltöltődtem, hogy majdnem kirángattam egy nőt a kocsijából…

 

…megint a hümmögőknek üzenném, hogy tisztában vagyok vele, hogy NŐ, ANYUKA, ASSZONY létemre, hogyan kellene viselkedni, és nem is az otthoni nevelési szokáshoz tartozott ez…valahol út közben siklottam ki…tudom én…és egyáltalán nem bánom…sok dolgot elértem már azzal, hogy nem lettem megalkuvó, és nem vagyok hajlandó beállni a sorba és bólogatni akkor is, amikor rohadtul elegem van már…jah…tudom…”majd meglátom én….évek múlva…ez is változni fog…” …lehet…

 

Na de vissza…a sztorihoz…

 

Haza érünk a strandról, a férjem megáll…nem pont az út szélén…de vasárnap este hét órakor ki gondolná…hogy ennyire felkapott városrészben élünk…

 

És most mindenkit megkérek, hogy nagyjából számolja ki magában, hogy a következő jelenet mennyi időbe telhetett…szimpla matematika…

 

Szöveges feladat következik:

 

Megáll a férjem az autóval, kiszállok a hátsó ülésről, átsétálok a másik oldalra, kinyitom az ajtót, kikapcsolom a gyerek biztonsági övét, kiveszem a gyereket és becsukom az ajtót…

 

Még csigatempóban is max. 2 perc volt…

 

Na mindeközben, jött egy majom, a ratyi autójával és ezt a röpke két percet nem bírta megvárni, elkezdett forgolódni, majdnem nekünk jött és még az orra alatt is motyog…MÁR AMÚGYIS nagyon unom a motyogást…szóval oda szóltam a majomnak…

 

…Hé Paraszt…nem látod, hogy kisgyerekkel vagyok??? Nem bírtál volna várni két percet, hogy megfordulj???…

 

…még napszemüvegen keresztül is láttam, hogy elkerekedett a szeme a bamba fején… és szerencséje volt, hogy a kezemben fogtam a fiamat…a férjem meg…hát mondjuk azt, hogy Ő nem az a hőbörgő tipus…szebben fogalmazva több esze van mint nekem…így szokták mondani…nem igaz? …

 

…aki esetleg még mindig hümmög…én is Tudom, hogy nem ilyen példát kell mutatni a gyereknek…bár inkább az apjára hasonlít…Isten ments, hogy esetleg csupán kedvességből valaki megjegyezze, hogy azért kicsit Rám is…na mindegy is…nem is ez számít! 🙂

 

Nem tudom, hogy ti ilyen helyzetben, hogy reagálnátok, és, hogy őszinte legyek nem is nagyon érdekel…az én lelki nyugalmamnak szüksége volt erre, hogy oda szóljak a parasztjának, hátha legközelebb más…gyerekes szülővel nem így fog viselkedni…bár ennek kevés az esélye…tapasztalatból mondom…van akiknél a szép szó nem elég…

 

Na de, hogy ne csak ilyen búskomor, idegtépős sztorival aranyozzam be a napotokat…van ám ennél szórakoztatóbb is…

 

Míg kismama voltam, sok ábránd élt a fejemben…ami sajnos vagy nem sajnos…de nem mindegyik úgy alakult…ahogy elképzeltem…ide tartozik a Játszótér is:

 

…mindig úgy képzeltem, hogy milyen jókat fogunk játszani, szórakozni, beszélgetek az újdonsült anyukákkal, nagymamákkal, apukákkal…bébicsőszökkel…talán még életre szóló barátságokat is kötök…

 

…nos a szórakozás része megvan: a kisfiam, aki szerdán lesz kilenc hónapos (Te jó ég, hogy telik az idő!) imád hintázni, a többi játékot még nem tudjuk használni, bár mikor itt van a keresztanyukája akkor csúsznak párat (az ő feneke még elfér a csúszdán) 🙂

…de a kommunikáció a szülőkkel nehezebben megy…vagyis ha nagyon őszinte akarok lenni, akkor inkább kerülöm: lehet azt gondolni, hogy beképzelt vagyok, de tényleg van egy szint ami alá nem megyek…

 

…mondom is az okot, hogy miért?!

 

…de előbb még fontos azt megjegyezni, hogy ha a barátnőimmel összeülünk, főleg az “őskövületekkel” akkor mi is pletykálunk…ki nem teszi? …na ugye…mindenki csinálja…vagy így…vagy úgy…

 

…de a játszótéri pletykálás túl tesz mindenen…

 

…pletykálni is lehet ízlésesen és nem csupán tömény rosszindulattal…

 

…na mesélem is…

 

Az egyik kedvencem, amikor néhány anyuka “darabjaira” szedte (nevezzük Julcsinak)…mert olyan dögös, csinos, anyuka lett három gyerek után is…

Úgy kezdődött, hogy a kisfiam elaludt, és lent maradtam vele a játszón: gondoltam akkor befejezem a könyvet, még néhány fejezet van…nem költöm fel, hogy felmenjünk…

 

Ülök a padon…és hallgatom a három “nagyokost”, amint mesélik egymásnak: hogy: tuti nem kellnének fel hajnalban, hogy tornázzanak…meg hát jól megy Julcsinak…otthon a három gyerekkel…a férje jól keres, így könnyű ebédet rendelni, meg a konyhában sürögni, forogni…a múltkor is…volt torta a szülinapon: de mondta, “Köszönöm szépen, biztos, nagyon finom de nem kérek!”—jahhhh….aztán haza megy és tuti beesik a hűtőbe…meg hova akar már fogyni…van már férje…három gyerek…úgyse a külső számít…persze oda kell figyelni…én is elkezdtem egy szuper diétát csajok!—-az interneten találtam——–Mondja mindezt úgy, hogy közben a gyerek pufiját tömi magába…

 

…az egészben az volt a szomorú számomra….hogy anyuka létükre…nő létükre…egy szikrányi elismerés, és megértés sem volt bennük, hogy esetleg Julcsi mennyi lemondás árán szerezte vissza régi önmagát…és itt pontot teszek…mert ez egy új téma lesz…egy kis meglepetéssel együtt…:)

 

…a másik kedvencem, amikor Pali pénzügyeit tárgyalták ki…jahhh, hogy nem ismeritek Palit? Hát ő az a férfi, apuka, férj, aki felvette azt az irgalmatlanul nagy hitelt, mert tönkre ment a vállalkozása, amikor a nagybátyjának az öccsének az unokatestvére szólt, hogy ő ismer valakit, aki annó milyen kedvezményes törlesztőrészlettel fizet….

 

…gondoltam magamban: EZEK semmi pozitív dologról nem tudnak beszélni…

 

…csak a rosszindulat, meg ki-mi-mikor-hol-mit-miért csinál…

 

…érdekes…

 

…azt is mondhatták volna: Tök kitartó ez a Julcsi…

…vagy, hogy: Remélem sikerül Palinak visszafizetnie azt a sok pénzt….

 

…kemény hely ez a játszó…

 

…a gyerekek amúgy tök cukik…

 

…egyből ki lehet szúrni, hogy ki a csapatkapitány, ki a kis zsarnok…meg ott van az a gyerek is, akinek tele van a szája homokkal…

 

…na de kérem Hölgyeim…

 

…talán a homok nem annyira hízlaló…

 

 

 

 

…mint a gyerek pufija! Ugye? Ugye?

 

12

3 hozzászólás

  1. Avatar
    Anita

    Ahhh de jó írás😉😉😉
    1. Nem, nem lesz kistesó….. max 5-6 év múlva talán fogunk ilyesmin gondolkozni- nem, nem szépülnek meg az emlékek. Nehéz terhesség, még nehezebb szülés, felépülés. Nehéz természetű, rossz alvó baba, stb.stb. És ilyenkor kapjuk meg, hogy pfff milyen önzők vagyunk meg ilyenek. Persze meg ha már nagy pocakkal mutatkoznék akkor meg az lenne a baj.
    2. Játszótér. Hogy én mennyire útálom. Sehol egy normális anyuka. Némelyik úgy káromkodik meg ordít a gyerekkel hogy majdnem én is sírva fakadok. Pedig azt hittem, hogy majd milyen jó lesz barátkozni meg beszélgetni…. Sok mindent hittem mielőtt meg nem született a kisfiam 🤣🤣🤣🤣
    És megérdemelte az a barom akinek leordítottad a fejét💪💪💪

  2. Avatar
    Takó Csilla

    Már megint nagyon tuti lett a bejegyzésed! Talán annyit fűznék hozzá, hogy az otthoni nevelés talán mégis csak hozzájárult a nem megalkuvó viselkedés ” elsajátításához” . Pld. amikor egyszer hátba vágott egy nő ( te mindössze 9 éves voltál, és a járdán bicikliztél! Ezért csapott a hátadra! ) Én meg őt jól felkentem a falra. Talán akkor rontottalak el!

Hozzászólás küldése